Egy éjjel az ötéves Zolika sírva ébredt. Tizenegy éves bátyja, Gábor, akit a kisfiú kétségbeesett kiabálása felvert álmából, odavágta hozzá a kispárnáját, erre Zolika még hangosabban kezdett sírni.
Nagymama aggódva szaladt be a szobába.
– Anyát akarom! – sikított Zolika.
– Anyáék színházban vannak, majd jönnek! – kiáltotta Gábor türelmetlenül, és morogva a fejére húzta a takarót.
Nagymama az ablakhoz lépett, kicsit elhúzta a sötétítő függönyt.
– Nem ott van a szörny – suttogta Zolika remegő hangon – Az ágyam alá bújt.
– Nem is őt keresem – válaszolt Nagymama, hasonlóan halkan.
– Brillt keresem.
– Az meg ki? – Zolika felült.
– Brill egy a holdfénytündérek közül, akik a gyermekek álmára vigyáznak. Bizonyára eljön hozzád is, hogy megnyugtasson. Mikor kicsi voltam, és éjszaka felriadtam, elég volt csak Brillre gondolnom, hogy ne féljek. Bár nem jött el minden éjjel, de megtanultam, hogy az éjszaka is nagyon szép, hiszen olyan kedves lények járnak benne, mint Brill.
Nagymama félretolta a paplant, és leült Zolika mellé, az ágy szélére.
– Egy kicsit még itt maradok, csukd be bátran a szemed – mondta mosolyogva.
Nagymama csak akkor ment a ki szobából, amikor Zolika már újra egyenletesen szuszogott.
Aztán különös dolog történt. A függöny résen beszökő holdsugár fényhidat varázsolt a szobába. A selymes fénysugár az ablaktól egész Gábor íróasztaláig ért, amely épp szemben állt Zolika ágyával.
A kisfiú csilingelő kacagást hallott.
– Itt vagyok! – hallatszott egy cérna vékony hangocska.
– Brill vagyok!
Zolika ekkor vette észre az aprócska szárnyas lényt az ablak előtt. Alig volt nagyobb, mint az a nagytestű szitakötő, amit a kisfiú csak helikopternek nevezett.
Brill vidáman dúdolgatva lecsúszott a holdsugáron az íróasztalra. Egészen úgy nézett ki, mint egy apró kislány, aki lepkének öltözött a farsangra. Szép hosszú karjai voltak, vékonyka lábai, csillogó fehér ruhácskát viselt, és ezüstös fejdísz ragyogott a fején. Könnyedén táncolt egy kicsit az íróasztalon, aztán a lábait lógázva leült.
– Bocs, hogy késve érkeztem, de rengeteg a dolgom! A sok szörnyű és ijesztő mesefilm miatt mostanában minden gyerek rosszat álmodik – jelentette ki Brill sóhajtva. Aztán vidáman legyintett egyet, és felkacagott. Megbillegtette a szárnyait, majd könnyedén a levegőbe emelkedett. Repkedett egy kicsit Zolika előtt, aki mosolyogva figyelte. Brill mesélt a Holdról és a csillagokról, végül lágy hangon énekelni kezdett. A kisfiú behunyta a szemét, és amikor Brill újra és újra elkezdte a dalt, vele együtt suttogta:
„Sose félj, csak gondolj rám!
Az éjszaka jó barát,
Édes álmok titka vár”
Zolika ragyogó arccal ébredt, Gábor morcosan ült az ágyán.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte kisöccse kedvesen.
A nagyfiú mogorván felhúzta a vállát, és megtörölte a szemét. Zolika leült mellé, és megsimogatta a kezét.
– Nagyinak igaza volt, Brill létezik. Találkoztam vele. Táncolt az íróasztalon, és azt mondta, amíg a Hold fenn ragyog az égen, nem kell félnem. A Hold akkor is létezik, ha nem látom, ahogy anya és apa is létezik, amikor nincsenek itthon.
Attól kezdve Zolika nem félt többé a sötétben, mert tudta, hogy Brill ott van valahol, még akkor is, ha éppen nem ér rá, mert sok kisgyerek van a világon, akik Zolikához és Gáborhoz hasonlóan néha rosszat álmodnak, és félnek éjszaka.
Megjelent: Üzenetek - Győri Antológia 2010.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése