Lilla a díszítésre váró fenyő
előtt állt, úgy látta, mintha az egyik ág tövénél valami mocorogna. Az egyik
pillanatban még egy sötétzöld kis gombócot látott, a másikban pedig egy
zöldruhás, szárnyas fiúcska guggolt előtte az ágon.
Kicsiny zöld sapkája hosszú tűlevélben végződött, és
az alóla előbukkanó fekete hajfürtök is hegyes kis tüskéknek látszottak. A legényke könnyedén billegtette
selyemfényű, halványzöld szárnyait. Amikor felállt az ág végén, akkor sem volt
nagyobb, mint egy karácsonyfaégő.
Lilla csodálkozva kérdezte:
– Te meg ki vagy?
A lény csípőre vágta a kezét.
– Ezt én is kérdezhetném –
morogta, felhúzva hegyes kis orrocskáját.
– Lilla vagyok, én itt lakom –
mosolygott a kislány, nem értve a fura kislegény felháborodását.
– Tűlevél vagyok, és én is itt
lakom.
– A mi karácsonyfánkon?
– Az én fenyőfámon – javította ki
Tűlevél sértődötten. – Fenyőtündér vagyok, ez a fa az otthonom.
Lilla zavartan nézte Tűlevelet, aztán mivel lépteket
hallott halkan figyelmeztette:
– Bújj el, jön az Apukám!
A tündér eltűnt a fenyő ágai között.
Mire a gyertyagyújtás ideje elérkezett, a kislány
megfeledkezett a különös lényről.
Ám, amikor az ünnepet követő egyik délután a
szüleivel hazatértek a nagymamájától, sötétzöld rongydarabot pillantott meg az
ajándékba kapott bevásárló kosárka tetején. Csak ekkor jutott eszébe a különös
kis figura. Kíváncsian hajolt le a tündérhez, aki az elszáradt és lepotyogott
tűlevelek között hevert. Tűlevél ájultnak tűnt. A kislány aggódva felemelte és
átszaladt vele a szobájába.
Még hallotta édesanyja figyelmeztetését az
előszobából, hogy nem mosott kezet hazatérésük után, de szinte rögtön meg is
feledkezett róla, mert rettegett a pici lény egészségéért.
Gyorsan a
babaház ágyára fektette a tündért. Néhány pillanatig aggódva nézte Tűlevél
sápadt arcocskáját, a tündér tüskés fekete haja elveszítette fényét, és mintha
sötétzöld sapkájának csúcsa is lekonyult volna.
A kislány
mutatóujjával megérintette Tűlevél arcát. A tündér felnyitotta a szemét,
halványan elmosolyodott, piciny orra megmozdult, és szimatolni kezdett.
– Gyanta, friss gyanta –
sóhajtotta.
Lilla a kezére nézett, aztán megszagolta. Megérezve
a tiszta, friss fenyőillatot eszébe jutott a hatalmas fenyő a városháza előtti
téren. Séta közben odaszaladt hozzá, hogy megsimogassa az ágaira hullott friss
havat. Nagyon várta már a hóesést, és a magas sötétzöld fa különösen szépen
festett puha, fehér köntösében.
A kislány szép és egészséges fára emlékezve rájött,
hogyan segíthetne a beteg tündéren, aki úgy tűnt, otthonával együtt, az
életerejét is elveszítette.
– Apa! – kiáltotta a kislány, és
már szaladt is át a nagyszobába, egyenesen a fotelben üldögélő édesapja ölébe.
Apa rámosolygott, és átkarolta:
– Mondjad, tündérem!
– Holnap délelőtt szánkózás
helyett szeretnék visszamenni a városba!
Apa elképedt arccal nézett rá.
– Hogy-hogy? Hiszen annyira
vártad már, hogy végre szánkózhass!
– Én mégis inkább visszamennék a
nagy fenyőfához. Kérlek, Apuci! Majd szánkózunk délután.
Apa rövid gondolkodás után bólintott, aztán felállt.
– Rendben, de most induljunk és
mossuk meg a kezed!
A délelőtti hóesésben Lilla
megállt a szépséges fenyő mellett. Felhajtotta a bevásárló kosárra terített
takarót, a babák közül kiemelte Tűlevelet, és gyors mozdulattal bedugta az ágak
közé.
A hegyes tűlevelek végigkarmolták a kislány kezét,
aki először majdnem sírva fakadt, de aztán gyorsan lehajolt, és az ágon
ernyedten heverő tündért figyelte.
– Lillus, gyere ki onnan! –
édesapja figyelmeztető hangjára a kislány összerezzent, és vonakodva elindult
kifelé. Amikor visszanézett, úgy látta, mintha Tűlevél egy icipicit megmozdult
volna. Ám ekkor Apa megfogta a kezét, és szemrehányóan így szólt:
– Nem szabad beszaladgálni oda, tele van égőkkel, és
ráadásul ott van az áramvezeték is, nagyon veszélyes. Ígérd meg, hogy máskor
nem szaladsz el előlem!
Lilla szó nélkül bólogatott, de gondolatai csak
Tűlevél körül forogtak, ahogy a séta során mindvégig. Amikor pedig hazafelé
tartva elhaladtak a nagy fenyő mellett, a kislány izgatottan kutatott
tekintetével a sűrű ágak között.
Az egyik égő hirtelen megbillent. Ahogy a kislány
jobban odafigyelt, látta, hogy az ág himbálózik alatta. Lilla ekkor
megpillantotta Tűlevelet.
A tündér tisztes távolságra üldögélt az égőtől,
közel a fenyő törzséhez, és a lábát lógázva a kislányt nézte. Aztán könnyedén
billegtetni kezdte fénylő szárnyait, majd felreppent. Elkapott egy ágat, és két
kis karjával kapaszkodva, hintázni kezdett.
Lilla látva, hogy barátja újra egészséges, boldogan
integetett neki. A kislány tudta, hogy soha, de se soha nem felejti el
Tűlevelet.
Megjelent: Üzenetek - Győri Antológia 2010.