Hegyháti Bendegúz, a rőt szakállú manó már elmúlt kétszáz éves. Szálfa Erdőben egy öreg tölgyfa odvában éldegélt.
Mindig melegen üdvözölte arra járó ismerőseit: Nyúlné asszonyt a fiaival, Pettyest, a bátor kis őzbakot és Vöröskét, a mókuslányt. Ha mellé telepedtek, szívesen mesélt távoli szülőföldjének híres lakóiról: a zúgó-pataki molnárlegényről és Fenyőági Tudós Ignácról.
Egy délután a manó lakása előtt hatalmas kupac állt. Volt abban kising, törött bögre, fél pár tornacipő, körömvirág kenőcs, és még egy habcsók is, a karácsonyfáról. Ez utóbbi így, nyárderekán kissé szokatlan volt, de Hegyháti Bendegúz sem volt mindennapi figura.
A fából mérges kiabálás, aztán pedig keserves sírás hallatszott.
Pettyes zavartan nézett Vöröskére. Nyúlné asszony ráparancsolt hat bolondos fiacskájára, nehogy elkószáljanak. Aztán megütögette az ajtófélfát. Az ajtó ugyanis tárva volt.
A következő pillanatban kicsit oldalt kellett lépnie, mert egy gombócba csavart, csíkos zokni repült el mellette.
– Mi van? – hallatszott aztán egy morcos, vendégfogadáshoz egyáltalán nem illő hang.
Végül maga Bendegúz is megjelent az ajtóban. Az orra egészen vörös volt. Bizonyára a sok orrfújástól, a sírdogálás miatt. Elővette kockás zsebkendőjét és trombitálni kezdett.
– Valami baj van? – kérdezte Nyúlné asszony.
– Maga Fenyőági Tudós Ignác érkezik hozzám látogatóba! És ha nem találom meg a szép piros bakancsom, nem tudunk túrázni! – Bendegúz dobbantott egyet barna-mamuszos lábával, de a puha talp semmi hangot nem adott a földre érve. Helyette Bendegúz visított fel:
– Juj, egy kavics!
Nyúlné asszony vigasztalóan megsimogatta a karját.
– Figyelj, Bendegúz! Ideje lenne már rendet tenni a kuckódban. A gyerekek és én szívesen segítünk neked.
– Én is!
– Én is! – csatlakozott egymás után Vöröske és Pettyes is.
Gyorsan munkához láttak.
A manó szipogott még egy ideig, de aztán egyre nagyobb kedvvel tette a dolgát. Hiszen, ha baráti kezek segítenek, a legnehezebb feladat is megoldhatóvá válik.
A kis faragott bútorok kivételével, mindent kihordtak az öreg tölgyfa elé. Mikor a kupac már majdnem a fa derekáig ért, szépen átválogatták Bendegúz holmiját. Ügyesen a helyére tettek mindent: a kisingeket, edényeket a szekrényekbe, alvómacikat az ágyra, a kenőcsöket és a szappanokat Bendegúz fürdődézsája mellé, a kis székre.
A tönkrement tárgyakat egy zsákba rakták, hogy később elvihessék a hulladékgyűjtő szigetre.
Bendegúz bakancsa azonban még mindig nem került elő. A manó újra keservesen sírni kezdett, barátai tanácstalanul néztek egymásra.
Egyszer csak egy kis cinege repült a manó vállára.
– Mi van veled, Bendegúz? Már kétszer repültem erre, és te csak sírsz és sírsz.
– A bakancsom, a gyönyörű bakancsom! – visította a manó.
– De hiszen két hete lógattad fel a fára, hogy megszáradjon, miután kitisztítottad! – méltatlankodott a kis cinege.
Bendegúz meglepetten nézett rá. Sírástól vörös arcán széles mosoly jelent meg, és ha nem félt volna, hogy összetöri, magához is ölelte volna a picike madarat. Gyorsan felkapaszkodott a fára, és néhány pillanattal később már vissza is ereszkedett a földre.
A bakancsa az összekötött fűzőkön lógott a nyakában.
– Nagyon feledékeny vagy, Bendegúz! – sóhajtott Nyúlné asszony. – De segítünk a bajon! – és azonnal felszegelt az ajtó mellé egy kicsi táblát, hogy Bendegúz ráírhassa elvégzendő feladatait.
Bendegúz illedelmesen megköszönte a segítséget, és megígérte, hogy mielőtt Fenyőági Tudós Ignác hazaindulna, bemutatja őt a barátainak.
Megjelent: Az én mesém 3. 2010. (Felnőtt meseíró. 2. díj)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése